Mottó: „Amit fejlődésnek hittünk, az nem volt más, mint bomlás.”
Évek, ha nem évtizedek óta mondják, bizonyítják szakemberek, hogy korszakváltásra van szükség a környezetgazdálkodásban, mivel korunk életvitele olyan gazdasági-társadalmi-kulturális keretet hozott létre, amely feléli a természeti és az épített környezet erőforrásait. Feléli, mert visszapótlás nélkül fogyasztja. Eddig, a válság tünetei elkülönülten jelentek meg egy-egy gazdasági szektorban, urbanizált környezetben, kisebb-nagyobb földrajzi térségben. Beszélünk pénzügyi és építőipari válságról, éghajlati anomáliákról, a városi élet válságáról.
A 2008. év őszén bekövetkezett látványos gazdasági összeomlás ráirányította a figyelmet arra, hogy a város válsága része a globális gazdasági krízisnek, hiszen azt az eltorzult városi ingatlanpolitika és a hozzá tapadó pénzügyi technikák robbantották ki. Megmutatkozott, hogy a város válsága összefügg a gazdasági növekedés és a technikai haladás nyújtotta eredmények bűvöletével, a földi erőforrások korlátlan igénybevehetőségébe vetett hittel, nyomában az önkényeztető fogyasztói szemlélettel.
A város válsága ugyanakkor nemcsak globális, hanem értelemszerűen lokális kérdés is. Egyazon paradigmaváltást igénylő témakörbe sorolható, mint a klímaváltozás megértése és megoldása, a természet- és a környezetvédelem ügye, a helyi piac újraélesztése a fogyasztás orientált gazdasággal szemben, a közvetlen részvétel igénye a közösségi ügyekben. Másfelől pedig statisztikailag adatoljuk, de tehetetlenül szemléljük, hogy miközben a városok túlburjánzanak, a vidék elnéptelenedik, kiürül. A városnak, mint a fejlődés (vélt) motorjának van alárendelve a gazdaság és az infrastruktúra fejlesztése, a mezőgazdaság „iparosítása”. Ma a vidéki lakosság a városi ellátástól függ az élet minden területén (ld. munka, oktatás, egészségügy, lakhatóság, bevásárlás, szórakozás). A falu, a vidék alvóhellyé vagy felüdülési célponttá vált. A vidék válságát elfedte a gazdasági növekedés és a jóléti fogyasztás erőltetése. Évtizedes forráselvonás és -megvonás történt/történik a vidékkel szemben.
Ha a jelenlegi trend folytatódik, akkor felvetődik a kérdés: fenntarthatók-e a vidéki településeink? A kérdés megrendítő. Gondoljunk bele, melyik a haladó, a fejlődést generáló életforma: a környezetét felélő, szennyező, zsúfolt városi, amelyik többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad, vagy a hulladékot nem ismerő, a természettel egyensúlyban élő, de ennek ellenére termékenységben kifogyhatatlan vidéki?
A kettős, várost és vidéket egyaránt érintő válság jól tükröződik már abban, hogy mind a városi, mind a községi önkormányzatok jelenlegi, hazai forrás- és eszközrendszere kimerült:
- az állami támogatás reálértéken csökken,
- a vagyonfelélés megtörtént,
- a hitelfelvétel kockázatos,
- a polgári és üzleti élet túladóztatott,
- a sajáterő kevés az uniós támogatáshoz, mely ma szinte az egyetlen fejlesztési forrás.
A krízis egyik fő okának a kiegyensúlyozatlanságot, az állami és a „nagy” magánforrások gazdasági és (nagy)városi monopolhelyzetének létrejöttét – a túlzott centralizációt – tartom. Azt tapasztalhatjuk azonban, hogy a megoldások keresésében is hasonló „szerkezeti” probléma, egyensúlytalanság van. A krízis megoldása kapcsán a fő témák továbbra is ágazatiak és központiak, pl. az energiaágazat, a kitermelő- és gépjárműipar, az építési piac dekonjunktúrája, a pénzügyi szektor gondjai, a költségvetés szerkezete. Ez az egyoldalú gondolkodás uralkodik, ha helyzetelemzésről, ha jövőkép-alkotásról, ha jövedelemtermelésről vagy épp versenyképességről (fejlődésről) van szó.
Mi billentheti vissza a megbomlott egyensúlyt? Központi elhatározás, amelyhez újabb – valahonnan elvont, megvont – erőforrás koncentrációra van szükség? Belátható, hogy a válságot nem lehet megoldani az azt kiváltó eszközökkel.
A korszakváltás elválaszthatatlan új vagy más dimenzió bekapcsolásától, inkább rehabilitációjától. Az újratermelési folyamatokat meghatározó gazdasági és közéleti viszonyok térbeli kondíciói rendkívül gyengék. Hiányzik a területi dimenzió, a térbeli gondolkodás, a hely (település és térsége) stratégiai figyelembevétele. A korszakváltásnak a térben is meg kell jelennie, ami más felfogású központi irányítást igényel.
Az utóbbi évtizedben a gazdaságpolitika tervezése és a terület-, ill. településfejlesztés elvált egymástól, miként a globális és a lokális világ. Mintha létezhetnének külön-külön. A virtuális gazdaság, az ún. monetáris luftballon azért jöhetett létre, mert „elszakadt a földtől”. Pedig, az anyagi és a szellemi javak előállítása az ország területét teljesen lefedő településterekben folyik, a humán erőforrás (az ember és közösségei) „újratermelése” is térben, helyben történik. Közgazdasági nyelven szólva: a kereslet elsődlegesen helyben és személyesen keletkezik, viszont a válasz egy jó ideje elvált természetes párjától, a helyi kínálattól. Ma világcégek uniformizált termékeiből választhatunk a helyi piacot felváltó bevásárló központokban. A termelés helyfüggetlen, nagy cégek kis ágazati telephelyein történik, mintegy foglalkoztatásként. Megbomlott a helyi gazdaság szerves kereslet-kínálati egysége.
Már csak ezért is, de „fundamentálisan” is, a megoldásban fő szerepet kell kapnia a területnek, a táji adottságoknak, közelebbről a földvagyonnak: a termőföldnek, a felszín feletti és alatti vizeknek, az erdőnek, az ásványkincseknek, az élővilágnak. Az tarthatatlan állapot, ha a javak – vidéki – előállítói képtelenek az önfenntartásra, ha ehhez külső támogatásra szorulnak, ha kívülről-felülről kapják a pénzt közösségi létük (községük) működtetéséhez. Vagyis, közvetve és közvetlenül, többet vonnak el tőlük, mint amennyit visszakapnak fenntartásra. Már e képlet is természetellenes.
A város és a gazdaság válságának kezelése tehát feltételezi a vidék rehabilitációját. Eredendően ugyanis, nem a városnak van vidéke, hanem a vidéknek városa. Évtizedekig azt mondtuk: ipart a vidéknek! Ma mit ajánlunk? Földet, vizet a vidéknek! Bolondok voltunk? Vagy csak „amire azt gondoltuk, hogy a haladás, az voltaképpen a bomlás”? A város válságának megoldása a vidék jövőjének újraértelmezésén, a helyi adottságok újraértékelésén nyugszik.Véges forrásaink tudatában belátható: ha a „túltermelő”, „fogyasztó” városra alapozzuk a jövőt, akkor az élet és a gazdaság fenntarthatósága – tarthatatlan. A korszakváltás nem képzelhető el történelmi és közgazdasági visszapótlás nélkül!
A paradigmaváltáshoz, a felzárkózáshoz más megoldás kell, ahogy a vitorlások mondják: „Aki az előtte haladót utánozza, sosem éri utol.” Másképp kell gondolkodni. A területi dimenzió megerősítése, „egyenjogúvá” tétele új, eddig ki nem használt források bevonását jelenti. A rendező elvet az önfenntartó, pontosabban az önfenntartható településtér kialakulásához tartó folyamatban, a decentralizációban látom. Ezt erősítő helyi adórendszerre és vagyongazdálkodási módra, visszacsatolásra van szükség: a források felhalmozásának és felhasználásának decentralizációjára, vagyis a többletérték helyben hagyására, a helyi önállóság erősítésére, város és vidéke integrációjára – „közös piacára” –, hogy beinduljon a megújuló egyensúlyra épülő helyi jövedelem- és vagyonképzés mechanizmusa.
Az önfenntartás és a decentralizáció az önkormányzatiság kiteljesítése melletti érvek. (Figyelem, az önfenntartás nem teljes körű önellátást – autarkiát – jelent, hanem az adottságok árucserén alapuló, helyi érdekű érvényesítését). A decentralizáció erősíti a helyi gazdasági-, közösségi és rekreációs tevékenységet, amely állandó helyi kínálatot, munkát, teljes piacot teremt, és egyben csökkenti a közlekedési igényt, általában az energiaszükségletet. A kevesebb közlekedésnek, energiatermelésnek egyre jobbak a feltételei, mert az informatika, a távközlés, a számítástechnika fejlődéséből (távmunka, távoktatás, információszerzés, stb.) ez kézenfekvően adódik, miközben az alapszükségletek kielégítésében is gyors a technikai fejlődés (helyi és megújuló energia, takarékos és környezetbarát építési módok, biotechnológia, helyi élelem, újrahasznosítás, stb.). A vidéki életforma ezáltal felértékelődik.
A decentralizáció életképességének közgazdasági feltétele, hogy újra létrejöjjenek közvagyonok a településeken, amelyeknek szoros kapcsolatban kell állniuk a megújítandó helyi adózással, a helyi gazdaságok hálózatépítésével. Ilyen közvagyon formák például: a föld-, erdő- és víz-közbirtokosságok, a termelő-, fogyasztó-, hitel- és értékesítő szövetkezetek (ld. Hangya mozgalom), a térségi és településfejlesztő társaságok. Ebből kirajzolódik a jövő gazdaságának pillére: a helyi gazdaság, amelynek vezető tevékenységei: informatika, kommunikáció, környezetgazdálkodás, biotechnológia, agrokultúra. Mindez alapvetően megvan, vagy könnyen telepíthető vidéken, és amelyek révén megvalósítható a megújuló forrásokra alapozott önfenntartás víziója az energia-, a víz és az élelmiszer ellátásban. A közvagyon, a közszolgáltatás és a közellátás együtt helyi közgazdálkodási alaprendszert alkot, amely kiteljesíti az önkormányzatiságot gazdasági, önfinanszírozói oldalról.
Gyakorlati szempontból pedig ki kell emelnünk, hogy szükség van egységes adatbázisra, amely révén tervezhető a „nagy” történelmi és közgazdasági visszapótlás, követhető az egyensúly helyreállítása, megújíthatósága. Ilyen az ár-értékkataszter, amely a piaci árakat és a potenciális értékeket (nemcsak gazdasági) dokumentálja. Pl. a föld vagy a víz ár-érték arány vizsgálata kimutatná a visszapótlás mértékét, hiszen országunk négyszer ennyi embert tudna eltartani. Magyarország újra előnybe kerülhet, mert ma már a gazdagodást nem a vas, az acél és a szénhidrogén mennyisége határozza meg, hanem ahol a föld és a víz kincseit a nap közvetlen és közvetett energiáival kreatív tudás hasznosítja. Ezeknek pedig bővében vagyunk.
A helyi közösségek megerősödése, a generációk újraegyesülése, a helyi autonómiák kiteljesedése lenne a valódi kerete a népesedési folyamatok megfordításának is – az újranépesedésnek. A cél: megújuló egyensúlyon alapuló integrált önfenntartó helyi gazdaság és közösség. Ez egy autentikus, lokális válasz globális kérdésekre.
Az írás gondolatiságának illusztrálására kiváló példák az önigazgatás és önfinanszírozás történelmi mintájának tekinthető erdélyi erődtemplomos települések. Ezek a települések évszázadokon át harmóniát teremtettek mind közösségi életükben, mind környezetükkel, szomszédjaikkal. Nem volt szükségük vissza nem térítendő fejlesztési forrásokra, nem támadtak másokra, nem terjeszkedtek, viszont bármilyen külső beavatkozást kérlelhetetlenül visszavertek. Gazdálkodásuk nem okozott természeti katasztrófát, nem vezetett gazdasági összeomláshoz. Ismeretlen volt a hiány, a munkanélküliség, miként a hulladéklerakótelep is, viszont tudásban, művészetben folyamatosan élen jártak. A vidék és a város elválaszthatatlan egységként működött. Megújuló egyensúlyban volt a hit és az erő, a magán- és a közvagyon, a kreativitás és a praktikum, a közellátás és a védelem, a jog és a kötelezettség, az egyéni és a közösségi boldogulás, a kis és a nagycsalád. Szerves egységet, univerzumot alkottak a természeti és a gazdasági folyamatok, a forrás- és anyaghasználat, az építő szellem.
Nos, ez a páratlan kultúra fennmaradt, kőből emelt emlékei világörökséggé nyilváníttattak. A maradandóság akkor lenne teljes, ha a világörökség részévé nemcsak e kultúra formái, a fizikai keret válna, hanem a létrehozó, önkormányzó közösségi tartalom is.
