Mostanában sok hír és vélemény jelenik meg arról, hogy a kormányzat új helyeket keres a legfőbb államigazgatási intézmények számára. Valós igények, érvek és ellenérvek hangzanak el arra vonatkozóan, hogy az új demokratikus Magyarország államhatalmi szervei hol, milyen környezetben kerüljenek méltó helyükre. Az nyilvánvaló, hogy az Országgyűlés, a Miniszterelnökség és a Köztársasági Elnöki Hivatal nem férhet el egy helyen, a Parlament épületében, márcsak praktikus okokból sem, de a demokratikus hatalom fölállásából adódóan sem, hiszen politikai szempontból „összeférhetetlenek”. Az is nyilvánvaló, hogy ezen intézményeket sokféle koncepció szerint lehet elhelyezni az ország fővárosában.
Az államhatalmi intézmények elhelyezésének kormányzati koncepciójához szeretnék hozzászólni, kicsit más megközelítésben, ezért ahhoz képest némiképp más következtetésekkel.
Nos, fölfogásom szerint az alapkérdés a következő: hogyan lehetne megjeleníteni a magyar államiság hagyományait és a demokrácia intézményeinek funkcionális és tartalmi jegyeit együttesen és összefüggésükben a térben?
A válaszadás logikai sémája: tartalom és forma, plusz tér – tartalom és forma a térben – tartalom és forma a téren.
Melyek lehetnek a hatalmi ágak elhelyezésének, tehát a kormányzati negyed/ek/ kialakításának a „telepítő tényezői”?
Egyrészt ragaszkodni kell a történelmi helyekhez, épületekhez és hagyományokhoz, másrészt helyet kell keresni az új funkcióknak, amelyeket a tradicionális helyszínekkel is összhangba kell hozni, harmadrészt mindezt a demokratikus államszerkezet lényegének a kivetítésével a térben is kifejezésre kell juttatni, hogy a városszerkezetben és az épületegyüttesek harmóniájában a fizikai megjelenés méltó legyen a tartalomhoz, mintegy átéreztesse a „hely szellemét” az ott dolgozó magas rangú állami vezetőkkel, az apparátusok alkalmazottaival, a képviselőkkel, de az érdeklődő látogatóval vagy a várostérképet böngésző turistával is.
Az érintett városrészeket sajátos hangulatú, méltóságteljes zarándokhelyekké szükséges varázsolni úgy, hogy idővel a magyar kultikus helyek részeivé váljanak, mint ahogy a Budai Vár már régóta az. Attraktív, továbbélő élményeket kell sugározniuk, hogy a látvány tükrözze, értelmezze és fenntartsa a gondolatiságot.
Ezen induló tétel alapján már eleve kiszűrődik az a megoldás-változat, hogy új kormányzati negyed létesüljön. Tudomásom szerint ez a változat már le is került a napirendről. Akkor következzenek a részletek.
A nyolcvanas évek vége óta a politikusok és a szakemberek sokat foglalkoznak a demokratikus államrend szerkezeti fölépítésének különböző módozataival. Számos oldalról világítják meg a kérdést. Egy dolog azonban, mintegy közös nevezőként, nem vita tárgya, nevezetesen a hatalmi ágak szétválasztásának az elve.
Abban persze jelentős nézetkülönbségek vannak, hogy hány hatalmi ág van, de az élesen elválasztandó törvényhozói, végrehajtói és bírói /igazságszolgáltatói/ hatalmi ágak „szentháromsága” érinthetetlenül szilárd. A „klasszikusok” mellé leginkább a köztársasági elnöki intézmény, az Alkotmánybíróság, az önkormányzatok és az Ügyészség hivatala szokott kiválasztódni elválasztandó államhatalmi ágaknak.
A hatalmi ágak demokratikus szétválasztásának térbeli megjelenítésében a legkézenfekvőbb adottság a Duna, amely Budát és Pestet természeti, politikai, történelmi, kulturális, gazdaságföldrajzi, stb. értelemben is elválasztja, de ugyanilyen mértékben össze is köti. Témánk szempontjából kézenfekvően adódik a főbb államhatalmi ágtípusok elválasztásának térbeli kifejezésmódja: Buda államfői székhely, Pest polgárváros.
Buda a magyar államiság tradicionális szimbóluma, a Várhegy pedig a mindenkori államfő hagyományos tartózkodási helye – volt. Az eredeti Vár-hagyományok fölújításának mai kormányzati elképzeléseivel tehát egyet lehet érteni. Egyet lehet érteni, mert a köztársasági elnök az ország legfőbb állami méltósága és ebben a korszerűsített formában az ezeréves magyar államiság folytonosságának a letéteményese. A köztársasági elnöki funkciónak ezért a Várban van a helye.
A köztársasági elnöki hatalmi ágnak azonban – fölfogásom szerint – egyelőre egymagában kellene maradnia a Várban. A befogadó épület is adott: a Sándor palota. Ezzel a térben is megmutatkozna a köztársasági elnöknek a tradíciókhoz és a modern demokratikus államberendezkedéshez való együttes kötődése. Az intézmény és funkciója a főváros egyik legfrekventáltabb pontján a város fölé emelkedik, mintegy távolról-fölülről szemlélve a túlpart napi politikai küzdelmeit.
A Szent György téri környezet és a Sándor-palota építészeti stílusa is tökéletesen megfelel a köztársasági elnöki funkció tartalmának. Az épület a maga emberi léptékű arányaival, nem terpeszkedő józan klasszicizmusával, főnemesi és államigazgatási hagyományaival, a Várnegyednek a királyi palota és a polgárváros közötti részén, nagyszerűen jeleníti meg a korlátozott hatáskörű köztársasági elnöki funkciót.
Az épület építésének, majd átalakításának időpontjai, illetőleg az épületben helyet kapó egykori miniszterelnökségi funkció kivetíti a felvilágosodó, reformkor előtti és a korszerűsödő, kiegyezés utáni állammodernizációs periódusokat, az államhatalmi ágak szétválasztásának máig tartó ívét.
Ennél a kérdésnél nem lehet megkerülni a Sándor palota miniszterelnökségi múltját, már a nemes hagyományápolás érve miatt sem. Azt hiszem, ezzel az érvvel a legnehezebb megküzdeni, hiszen a tradíciók föltámasztásával természetszerűleg vetődik föl az, hogy a háromnegyed évszázados miniszterelnökségi rezidencia is fölélesztendő hagyomány legyen.
Azonban, a mai parlamentáris demokráciában a végrehajtói hatalom másmilyen, mint a háború előtti királyi-kormányzói miniszterelnökség. A ma miniszterelnöke az állampolgárok miniszterelnöke, a szabadon választott parlament nevezi ki. Nem a császár-és-király vagy a Kormányzó kiválasztottja.
Ha a Sándor palota környéke nem kap további és „nagyon erős” államhatalmi intézményeket, vagyis a környék nem lesz igazi kormányzati negyed, akkor nem válik szükségessé a nagyközönség mozgásának túl szigorú korlátozása sem. Ezáltal a Szent György téren helyreállítható a Vár eme részének történelmi aurája úgy, hogy élettel is megtelik.
A köztársasági elnöki funkció, valamint a szent korona tervezett közeli elhelyezése szervesen kiegészítik egymást, mitöbb „megkoronázzák” a Vár új keletű funkcionális hagyományát, amit a „kultúra fellegvára” címmel szokás emlegetni.
A szent korona és a vele adekvát szentkoronatan, a köztársasági elnök, a királyi vár és a szükségszerűen hozzájuk kapcsolódó reprezentatív, tömegvonzó ceremóniák /őrségváltások, nemzeti ünnepségek, magas rangú vendégek látogatásai, beszédek, fogadások, stb/ méltóságteljessé formálhatják a ma igencsak lehangoló, funkciószegény, unalmassá „átkultúrált” palotakörnyéket.
Természetesen, mindezzel együtt jár a környék romos épületeinek a helyreállítása, az üres telkek beépítése és a helyhez illő, de – nézetem szerint – nem államhatalmi funkciókkal való ellátása, ahogyan arra a kormányzati tervezet is ad ötleteket /reprezentatív vendégház, konferenciaterem, stb. /.
Szervesen a koncepcióalkotáshoz tartozik viszont az, hogy a Vízivárosi kapu melletti /Hunyadi János úti torkolat/, de már a polgárvárosban lévő volt külügyminisztériumi üres telek beépítésének tartalmi, formai és térbeli kialakítására kiválóan alkalmas lehet az alkotmánybírósági, illetve az ehhez hasonló más „semleges” funkció.
Pest, Kossuth Lajos tér. A polgári demokratikus államhatalmi ágak térbeli szétválasztásának ideális színtere.
A Parlament dunaparti épülete mértéktartó távolságra van a Vártól. Az épület dunai homlokzata mondhatni az országgal és a világgal kommunikál. A Kossuth Lajos téri kissé színpadias homlokzat pedig a befelé forduló napi politikai csatározásokat rejti „díszletei” mögé.
Az aligha kétséges, hogy a Parlament épületében csak a törvényhozásnak szabadna helyet kapnia. Az épület mérete, belső kialakítása teret biztosít e legfelsőbb képviselőtestület szerkezeti változásainak is. Például, idővel kétkamarás parlamentté is átalakulhat az Országgyűlés. Az épület eredeti formai kiképzését, tartalmi „beépítését” – a kor és a jövő igényeinek megfelelően – az alsó- és a felsőház befogadására tervezték, a kupolatermi együttes ülés lehetőségének a megteremtésével.
A tér/b/en a Parlamenttel szemközti oldalon álló hatalmas épületeknek eredetileg is országos funkciókat szántak. Tulajdonképpen ezt ma is betöltik egy bizonyos szinten, de nem a hely szellemével arányosan.
A mai Néprajzi Múzeum, a volt Kúria /és budapesti Ítélőtábla/ épülete az igazságszolgáltatás hivatalainak adott otthont egykoron. Az épület díszítése ezt hirdeti a fölépítése óta /a timpanon fölött az Igazság hármasfogata, a Törvényadó és a Törvénylátó szobrai, stb/. Sokszor fölmerült már és az aktuális kormányzati elképzelésekben is szerepel, hogy vissza kellene adni az épület eredeti funkcióját.
A Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség kaphatna helyet az épület két részében, vagy az Alkotmánybíróság, a várbeli elhelyezés alternatívájaként. Az egyértelműnek tűnik, hogy az épület stílusához, helyéhez, a Kossuth Lajos tér atmoszférájához nem illik a Néprajzi Múzeum, és fordítva, a néprajzi kincsekhez nem való az épület monumentalitása, túldíszítettsége.
A Parlamenttel szemközti másik palota a Földművelésügyi Minisztérium épülete. Milyen funkció illene ebbe a hangsúlyozottan masszív tömegű épületbe? Ha a Kossuth Lajos teret uraló három főépületből kettő már tradicionálisan is a legfőbb államhatalmi ágak triászának része, akkor nyilvánvaló, hogy a Földművelésügyi Minisztérium jelenlegi épületébe a Miniszterelnökségnek kellene kerülnie.
Az épület a kezdetektől tölti be jelenlegi funkcióját, a mezőgazdaság állami irányításáét. A korabeli időkben, amikor az agrárgazdaság volt az elsődleges tőkefelhalmozó a korszerű gazdasági szerkezet kiépülésében és az ország lakosságának túlnyomó többsége a mezőgazdaságból élt, némi kétkedéssel ugyan, de mondhatjuk azt, hogy az agrárágazat súlyának, funkciójának megfelelő mértékben volt jelen az ország államhatalmi központjában.
Ellenben ez ma már nem állítható, így funkciója /tartalma/ sem tartható a Kossuth Lajos téren, az Országgyűlés épületével szemben, az igazságszolgáltatás leendő főépülete mellett. A földművelésügy itt maradása mellett egyedül a hagyomány szól. Ez persze megint nagy kérdés, de a fővárosban van még néhány kisebb és kevésbé frekventált épület, amelyben megteremthető e funkció tartalmi és formai egysége. Arról nem is beszélve, hogy ezt a funkciót akár vidékre, de a főváros közelébe is lehetne telepíteni /pl. Gödöllő/.
A miniszterelnökségi funkció tartalmi, formai és térbeli jellemzői kiválóan összeegyeztethetők ezzel az épülettel. Az épület eklektikus stílusa fölidézi a XIX. századi, a reformkor környékén és a század végén épült vármegye- és városházák jellegét /Zempléntől Zaláig, Nógrádtól Csanádig, illetve Soprontól Debrecenig/. Azokét a középületekét, amelyek egyszerre szimbolizálják a magyar demokratikus hagyományokat és a felvilágosult modernizációt. A régi vármegyei és városi önkormányzatokról van szó, amelyekről sokszor érdemtelenül megfeledkezünk, mint demokratikus hagyományainkról.
Következésképpen, a Kossuth Lajos téri épület is kifejezi az államiságbéli tradíciót, de nem államfői oldalról, mint a Sándor palota a Várban, hanem nemesi-polgári oldalról. Képletesen úgy is mondhatnánk, hogy az egyik fölülről /fönt is van a hegyen/, a másik alulról fejezi ki ugyanazt.
Praktikus szempont továbbá, hogy a Kossuth Lajos téren egy épületben is elhelyezhető a mindenkori Miniszterelnökségi Hivatal. Nem kell különböző, kisebb nagyobb épületekbe széttagolni a miniszterelnökségi munkát, mint a Várban és ezáltal a Várnegyed is megmenekülne az „elhivatalosodástól”.
A Kossuth Lajos tér monumentális, nem szabályos, de kiegyensúlyozott térképzésében a három főépület egy háromszöget alkot. Ez a háromszög tökéletesen illusztrálja az egyes épületek tartalmi és formai jegyeinek, funkcióinak egymáshoz való viszonyát a térben. Az államhatalmi ágak demokratikus szétválasztásának „szent” triásza tehát térkompozíciót is megformál.
A köztársasági elnöki, esetleg az alkotmánybírósági funkcióknak említett Várbeli elhelyezése pedig ugyancsak térbeli kifejezést nyer. Mindegyik „telepítés” látványosan, közérthetően is tudtul adja a lényeget.
Buda, az ősi királyi székhely, a magyar államiság kitartó folytonosságát fejezi ki, a XX. század végén immár demokratikus államformában. Pest, a polgárváros, a civil élet megannyi újra átfogalmazott értékeivel, a polgári demokrácia tartalmi és formai alapszerkezetét vetíti ki a térben.
Budán helyreállítható a Vár történelmi kisugárzása, méltósága. Pesten pedig az egymásnak feszülő, egymást kölcsönösen ellenőrző, kiegyensúlyozó hatalmi ágak talán a világban is egyedülálló módon történő megkomponálásával különleges „genius loci”-t képezhetnek.
/A triász térbeli megjelenítése föltételezi, hogy akkor a Kossuth Lajos teret is át kell alakítani. A térnek csendesnek, forgalommentesnek tehát gyalogosövezetnek kell lennie, minél kevesebb felszíni közlekedési pályával, vezetékkel, kandeláberrel. Például: a 2-es villamosnak a kéreg alá, a trolivégállomásnak – a huroknak – egy tömbbel hátrább kell kerülnie./
Bár nem mindig ízlésesek a nagyszabású állami ceremóniák, de el lehet képzelni, hogy a Várban egy a maiaknál tartalmasabb, történelmi hangulatú, jelmezes ünnepi rendezvény-hagyomány teremthető a környezet, a Köztársasági Elnök és a szent korona bevonásával. A Kossuth Lajos téren pedig a mai kornak megfelelő olyan ünnepségrend alakítható ki, amely ceremóniálisan is megmutatja, sőt nemzeti ünnepről nemzeti ünnepre képletesen is hitet tesz a demokratikus társadalmi berendezkedés mellett.
Csak egy avatatlan ötlet ehhez. El tudom képzelni, hogy nemzeti ünnepeinken a Kossuth Lajos téren a Köztársasági Elnök jelenlétében, aki a Várból érkezik a zászlótartó rúdhoz, az állami lobogó fölvonását – valamely induló fölcsendülésével – úgy kezdik meg, hogy az Országgyűlés Elnöke, a Miniszterelnök, a Legfelsőbb Bíróság vagy az Alkotmánybíróság Elnöke egyszerre lép ki épületeik mellvédjére.
Amennyiben ez a fák és a kandeláberek miatt nem oldható meg stílusosan, akkor az említett méltóságok egyszerre indulnak el egyedül vagy kíséretükkel /parlamenti pártképviselőkkel, miniszterekkel, elnökségi tagokkal/, díszőrség sorfalaival övezve a tér közepére a zászlótartó árboc elé, a Köztársasági elnök mellé. Miután odaértek, a Himnusz hangjainak a kíséretében végignézik a zászlófölvonást, majd rövid ünnepi beszédet tartanak.
Akármilyen is a viszony a legfőbb méltóságok és intézményeik között, a jeles napokon nyilvánosan is egymás mellé kell állniuk és üdvözölniük kell egymást, félretéve napi ellentéteiket. A ceremónia után pedig innen, a demokrácia fókuszából rajzanak ki az ország különböző sarkaiba beszédet mondani, fogadásokat adni, ünnepségeket tartani. Hogy így is, még átfogóbban, kisugárzóbban fejeződjön ki a demokrácia – térben.
Megjelent: Magyar Építőművészet 1993. 5. szám
